Régóta szerettem volna ezeket a képeket a kirándulás élményeivel együtt megosztani, de idő hiányában a szöveg nem lett kész, így kommentár nélkül tudom megmutatni nektek.
Első nap Gmunden
Bad Ischl
Bad Mitterndorf
Úgy gondolom, hogy az esküvői képek megtekintése, alapból egy izgalmas élmény, hiszen a Nagy nap emlékeit lehet feleleveníteni velük, de szerintem az sem mindegy, hogy milyen formában kapja meg az ifjú pár a csomagot. Szerencsére Linda segített nekem és egy nagyon jó megoldást találtunk ki a képek átadására. Remélem nektek is tetszik!
Most az a szerencsés helyzet állt elő, hogy olyan helyen sikerült a kreatív képeket megcsináljuk, ami a párnak a szíve csücske, hiszen a sziklán sokat randiztak a kapcsolatuk kezdetén! Én nagyon szeretem az ilyen különleges helyszíneket!
A közeli esküvő helyszín tehát lehetővé tette, hogy röviden felmenjünk az Apáti szikla tetejére, ahol a természet is nekünk segített, mert egy csodás naplementével és szép fényekkel segítette a fotózást!
Időnként rúdon állva vagy épp a szikla széléről, de igazán jó képek készültek ezen az izgalmas helyszínen, így Eszternek és Gábornak is lesz mit kirakniuk a falra! :)
Egy rövid hétvégi fotózás keretei között kért fel a Chillearrings, hogy a saját készítésű karkötőit örökítsem meg, ugyanis nemrég indult be az új webshopjuk és szükségük volt képekre. Íme az eredmények:
A fiatal rendőrpár esküvője Dombóváron zajlott, viszont úgy érzem, hogy hatalmas szerencséjük volt, mert a kora őszi időjárás futó záporokkal tarkította a napot, de a vacsora kezdetéig egy csepp sem esett. Sőt a kreatívok fotózásának idejére még a nap is kisütött! Jó persze, a vacsora alatt leszakadt az ég, de ott már senki sem foglalkozott vele. :)
Nem gondoltam volna, hogy a XIX. kerület ilyen izgalmas kis tereket rejt. Szerencsére az ifjú pár tudta, hogy hova menjenek fotózkodni, így fantaszitikus képek születhettek róluk! Ez úton is sok boldogságot kívánok nekik! :)
Nehéz meghatározni, hogy egy tűzoltó hány kilót kell, hogy viseljen egy-egy bevetés során, mert az mindig az adott helyzettől függ. Az azonban biztos, hogy olykor több mint 20 kilót kell vigyenek, hogy minden náluk legyen. Ezért gondoltam, hogy bevisszük a stúdióba a felszereléseket és csinálunk egy nehézsúlyú sorozatot.
Peti volt olyan kedves, hogy bevállalta a modell szerepét, így róla készülhetett egy stúdiós fotósorozat, amit már régóta terveztem. Igaz a 35 fokos meleg nem kedvezett a beöltözésnek, de egy pár izzadságcsepp csak izgalmasabbá tette a képeket.
Nehéz húsz képbe besűríteni a hétvégi buli eseményeit, így csak a kedvenc képeimet rakom most bele ebbe a posztba. Nagy élmény volt vendégként részt venni egy esküvőn és folyamatosan olyan nézőpontokat keresni, amiket általában nem tud lefotózni az ember, ha esküvőt örökít meg.
Az esküvő a Zempléni-hegység szélén, Sárospatak mellett, Hercegkúton volt. Természetesen már napokkal korábban szinte az egész falu a hétvégi lagzira készült. A dekorációtól kezdve a süteményekig, szinte mindent a kis közösség hozott össze, annak érdekében, hogy Enikő és Zsolti esküvője felejthetetlen legyen.
Éjen az ifjú pár! :)
Egy most induló vállalkozás, a Bloom Budapest kért fel a termékei lefényképezésére. A lányok különleges virágkoronákat készítenek és ezeket ékszerként kínálják, melyek a modelleken is csodásan néztek ki! A fejdíszen kívül a többi ékszert a Chilleearrings biztosította a modelleknek. Köszönjük Virág’s Labnak és a Foxygreen Makeupnak a közreműködést!
A fotózáson egy korábbi workshopból megmaradt virágokat is szépen fel tudtuk használni. Illetve mindenki kivette a részét a munkából. Volt aki a kezét adta a képek elkészítéséhez, máskor pedig a derítőlapok tartásában is segítettek. :) Az utolsó képen pedig az egész csapat látható! (Kivéve engem persze, mert valakinek fényképeznie is kell..)
Nemrég fotózhattam egy volt évfolyamtársamat a stúdiómban és most volt időm kicsit az utómunkázással is eljátszani. Ez lett az eredmény.
Pusztazámorban, az Öreg Tölgy Kastélyfogadó egy igazán különleges esküvőhelyszín, nem véletlenül választotta Luca és Misi is ezt a hatalmas parkot a házasságkötésük színhelyéül. A tóparti esküvők megunhatatlanok. :)
Na jó, ez így elég nagy hazugság lenne. Az igaz, hogy a nyugati kultúra legkeletibb táján jártam, ahol alig lakik valaki, arktiszi hideg van és az amerikai rakétavédelmi radarokon kívül nem sok látnivaló van, de madár az van dögivel.
Az expedíciónk tervezése során Samuel barátom bejelölte azokat a helyeket, ahol érdemes lesz megállni, mert valamilyen különleges madárfajt lehet majd megfigyelni. Ez szépen működött is. Az első napokban mindenhol, ahol megálltunk, láttunk egy-két szép és különleges madarat, de mindegyik fajtából csak párat. Gondoltam Hornøya szigetén lesz sem ez másképp.
Az első hajó 9 órakor indul a Vardø kikötőjéből és egész gyorsan, cirka 10 perc alatt át is ér a kis szigetegyütteshez, melynek kisebbik tagján tesz le. Akik kicsit is értenek a madárfigyeléshez, tudhatják, hogy a 9 óra elég késői időpont a fotózáshoz, de Samuel bizakodó volt, így én sem aggódtam. A hajó egyébként egy szinte új, kompszerű valami, de bivaly erős, csak úgy repültünk a hullámok felett.
Na most, ami érkezésünkkor a szemünk elé tárult, azt nehéz elmesélni. Sok különleges helyen jártam már, de Hornøya szigete nem hasonlítható semmihez. Az ember azt gondolná, hogy ezen a kietlen és fagyos tájon, alig akad olyan élőlény, aki jól érezné magát. Itt pedig a tavaszi párzási időszakban több mint százezer madár tartózkodik, egész pontosan 150.000 körülire becsülik az egyedszámot. Csak úgy repkedtek a fejünk felett az Üstökös kárókatonák, a Lummák, Lundák sirályok és egyéb madarak.
Szóval az érkezés kezdeti sokkja után, ki kellett másszunk a hajóból a méteres hullámok közepette és egyből a guanódombok közepén találtuk magunkat, a szárnyasok pedig össze-vissza cikáztak a fejünk felett. Szerencsére, mint a Varanger régió szinte minden jelentős madármegfigyelő helyén, itt is egy fedett és szélvédett madárles várt minket, ahova gyorsan bemenekültünk a guanó bombák elől.
Itt a fotós felszerelést gondosan előkészítettük, jól felöltöztünk és elindultunk a sziget felfedezésére.
A sziget egyébként nem túl nagy, kb. 40 hektár és egy világítótorony van a tetején. A szerencsésebbek itt meg is szállhatnak, de mi erről a lehetőségről lemaradtunk, mert a BBC stábja épp a szigeten forgatta legújabb természetfilmjét és minden szoba foglalt volt. Első körben felsétáltunk a toronyhoz, ahonnan pompás panoráma terül a szemünk elé, annyi különbséggel, hogy ameddig a szem ellát, madarak tízezrei repkednek, néha össze-vissza, néha pedig valamilyen formát felöltve.
Miután fent körbenéztünk, szépen lassan elkezdtünk az érkezési oldal felé vissza orientálódni, mert igazából ezen a részen lévő hatalmas sziklafal az, ahol a madarak párválasztása történik. A kijelölt útról természetesen letérni nem volt szabad a madarak nyugalma érdekében, de ez nem is volt szükséges, mert így is karnyújtásnyira közel kerülhettünk hozzájuk. Mire visszaértünk az elülső oldalra, addigra a nap is szépen besütötte a területet, így rengeteg jó képet készíthettünk a párt kereső madarakról.
Na és mik voltak azok a fajok, amiért Samuel ide vágyott? Hat féle madarat láttunk a 6 órás ott tartózkodásunk során. Személyes kedvencem az Üstökös búbosbanka volt a gyönyörű zöldes csillogó tollazatával, de nagyon aranyosak a Lundák is. Ezen kívül a Lumma és a Vastagcsőrű Lumma volt még jelen nagy számban, illetve a Kittiwake. Meg volt még egy-két sokak által jól ismert Holló is, akik valószínűleg a maradékokra pályáztak.
Összességében egy elképesztő élmény volt megismerni ezt a szigetet és azt látni, hogy ennyire északon, túl a 70. szélességi fokon, ekkora élővilág van. Samuelnek természetesen azok a madárfajok jelentették a legnagyobb élményt, amit nem látott még soha, de nekem az, hogy egy olyan részén voltam a világnak, ahol szerintem az ismerőseim közül talán senki sem volt, és olyan természeti jelenséget láttam, amit nagyon különlegesnek tartok és remélem, hogy a fényképek alapján is ez érződik.
Ekkerøyt elhagyva, a hatalmas madártömegtől lenyűgözve, tovább indultunk a Varanger fjord végéhez, ugyanis itt fekszik egy igazán különleges kis település.
Sok szempontból érdekes hely Vardø. Kezdjük például azzal, hogy a város egy szigeten épült, pár kilométerre a szárazföldtől és a közlekedés megkönnyítése érdekében, a norvégok gondoltak egyet és építettek egy tenger alatti alagutat a városig. Aztán később, gondolom ennek a hatására is, az amerikaiak ide telepítették a hatalmas rakétavédelmi radar-rendszereiket, mivel ez a sziget fekszik legközelebb az orosz határhoz. Szóval 1998 óta ezek a Globus II. radargömbök uralják a sziget látképét.
A történelem során is sok minden előfordult ebben a városban.
1307-ben megépítették az első erődöt, ami a város védelmét szolgálta, de a 16. század közepén is csak körülbelül 500 ember lakott itt, sőt 1789-re egészen 100 főre csökkent a lakosság. Ez a halászat váltakozó sikerességének volt betudható. Nem gondoltam volna, de 1769-ben Hell Miksa és Sajnovics János itt figyelték meg a Vénusz áthaladását a Nap előtt. Ebben az évben nyilvánították várossá Vardøt egyébként.
Később a 19. század közepén már elkezdett nőni a halkereskedelem Vardøban is és ezzel a lakosság is. A második világháborúban sajnos Vardøt is nagy bombázás éri. Szinte teljesen lerombolódik, de a norvégokban nagyon erős az életösztön, és az általában fagyos időjárásban is képesek voltak és szinte teljesen helyreállították a város központját és újra élettel töltötték meg ezt a jeges szigetet. A városban az júniusi átlagos középhőmérséklet nem haladja meg a 10 Celsius-fokot!
És itt a világ háta mögötti tájon találtunk még érdekességet! A 17. században a várost elérte a boszorkányégetési hullám és több mint 90 embert öltek meg ezen a helyen. Nem csoda, hogy ennek a terrornak egy hatalmas emlékművet építettek a sziget egyik félreeső részén.
A Steilneset emlékmű 2011-ben készült el. A 125 méter hosszú fából készült és ponyvával takart épület Peter Zumthor, az üvegkocka pedig Louise Bourgeois világhírű építészek tervei alapján építették.
Nehéz leírni milyen érzés volt ez számomra. Igazából azt gondolnánk, hogy senki sem él ezen a vidéken, mivel szörnyű körülmények vannak, mégis radarokat, tengeralatti alagutakat, uszodát építenek. De ez még hagyján! Még ilyen hatalmas emlékműveket is emelnek az emberek egymás emlékeiért. Számomra ez elképesztő!
Régóta szerettem volna készíteni valamilyen névjegykártyát, amit végül a múlt héten sikerült összehoznom. Természetesen a “leghíresebb” képemmel a háttérben tartalmazza az elérhetőségeimet. :)
Vadsø elhagyását követően a Varanger fjord partja mentén autóztunk. Szép napos idő volt, az út pedig le volt rendesen takarítva. Menet közben meg-meg álltunk és nem volt ez másképp Ekkerøyban sem. Mondjuk már messziről gyanús volt nekem, mert valami szürke füstszerű valami sejlett fel a távolban, a horizont felett, de ekkor még nem tudtam mire vélni. Samuel természetesen mondta, hogy álljunk meg valahol a faluban.
Ekkerøy egy félszigeten fekszik, melynek úgy alakult ki az évezredek során, hogy dél felé egy 50-100 méter magas sziklafal emelkedik ki a tengerből és tart egészen a félsziget végéig.
Kiszálltunk hát a kocsiból és elindultunk a félsziget csúcsa felé, hiszen a Birding guide szerint lesznek arra madarak. Azt mondanom sem kell talán, hogy orkán erejű szél fújt és a jeges, de kijelölt túraútvonalakon elég nehéz volt a közlekedés. De hát megérte…
Egyre közelebb kerültünk a “sötét felhőhöz” és ahogy közeledtünk szépen lassan kibontakozott, hogy ez a felhő valójában mozog! Ütemesen repül ide-oda és apró részekből áll. Madarak, ezek madarak! Samuel arcán is látható volt az izgatottság, bár saját bevallása szerint ő már látott ekkora kolóniákat.
Szóval ameddig a szem ellátott, mindenhol repkedtek a sirályok, pontosabban Kittiwake sirályok. Több tízezer példány volt a levegőben és a vízen egyaránt. Sosem láttam korábban még ehhez foghatót. Voltak, akik együtt repkedtek, olyanok is, akik magányosan és akik egymást kergették a levegőben. A sziklafalon pedig ment a tojásrakás és őrzés folyamata, hiszen épp ennek volt az ideje Márciusban, amikor ott jártunk. Nem is véletlen, hogy akkor voltunk ott. :)
Lenyűgöző, ahogy a temérdek madár mintákat rajzol az éjre és ide oda repkednek az ember előtt. Azért is volt szenzációs látvány, mert egy függőleges sziklafal tetején álltunk és szinte alattunk repült a sok ezer madár. Annyira el is bűvöltek, hogy csak álltunk és nézegettünk órákig, hogy mit csinálnak. Persze közben készült jó néhány fénykép is…
Hihetetlen volt, hogy ott állunk egy sziklafal tetején az orkán erejű szélben, közel s távol emberi lélek nem volt, ketten voltunk az egész félszigeten és szembe velünk több tízezer madár. Nem gondolná az ember, hogy elmegy a jeges északra és ekkora mennyiségű élőlénnyel találkozik. Hihetetlen volt már ez is, és a java még hátra van!
Következik majd Vadsø az amerikai radarjával, a boszorkányégetés emlékművével és még több madárral!
Előző posztomban Båtsfjord városának varázslatos világszéli hangulatát mutattam be. Viszont itt csak egy napot töltöttünk el. Ezt követően indultunk vissza, mivel Båtsfjord egy zsáktelepülés. A főcélunk továbbra is Vardø volt, de még útközben meg-meg álltunk.
A falu előtti hágón nem volt könnyű a haladás, mert az erős szél néhol igen magas hótorlaszokat emelt az útra, de szerencsére mindenhol el tudunk evickélni valahogy.
A hágón való átjutást követően visszaérkeztünk a Varanger fjord északi partjára és azt követve folytattunk az utunkat Vardø felé. Az út legtöbb helyen le volt tolva, de azért jeges volt és azon kellett autózni, de mint már korábban írtam, ez a szöges gumik miatt nem okozott nagy problémát.
Vadsø felé haladva meg-meg álltunk, azon a pár üresnek tűnő településen, amelyeken utunk során keresztül mentünk. Ilyen volt Nesseby is, aminek a különlegessége a kis félszigeten álló temploma, de mi nem is csak emiatt álltunk meg, hanem természetesen itt is madarak miatt, amiből volt is sok, legfőképpen a Tengeri Partfutóból. Sok embert itt sem láttunk, csak egy idősebb párt, akik szintén madárlesre érkeztek és szinte folyamatosan egymás nyomában jártunk.
A következő állomásunk Vadsø városa volt. Kirkenes után ez a régió második legnagyobb városa, kb. 6000 fő lakik benne. El is töltöttünk itt egy éjszakát, méghozzá mint kiderült a környék egyik híres fotósánál. A később még sok helyen láttuk kiírva a nevét.
Vadsøban igazából azon kívül, hogy az emberek hogyan élnek a messzi északon, az az érdekesség, hogy van egy régi léghajókikötő torony, amit Umberto Nobilie és Roald Amundsen ténylegesen használtak is 1926-ban, amikor a Norgre névre keresztelt léghajójukkal célba vették az Északi-sarkot. Ez volt az utolsó szárazföldi kikötő a sarkig.
A következő részben pedig elképesztő mennyiségben következnek majd madarak, de tényleg! Én sem hittem volna…
/térkép forrása: biotope.no/
A jeges fennsíkon történő átkelés után beereszkedtünk Båtsfjordba. Elég meglepő látvány, hogy a végtelen havas dombok után, az út végén egy egész komoly kis falut talál az ember. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ebben a faluban összpontosul a környék halfeldolgozása. Így lehetett az, hogy ebben a távoli fjordban kifejlődhetett Båtsfjord, szupermarkettel, postával, rendőrséggel, kozmetikával, iskolával és minden egyéb szolgáltatással. A rendszámok alapján az itt dolgozók többsége litván, ezt a helyi Airbnb hostunk is megerősítette, de azt is hozzátette, hogy több mint 40 országból érkeztek ide külföldiek, szóval egy igazi multikulturális város.
Samuel az átlagosnál is izgatottabb lett a megérkezésünket követően, mert Båtsfjord volt az egyik fő állomása az expedíciónknak. Nem véletlenül tettük meg ezt a 400 kilométeres kitérőt észak felé. Ebben az öbölben telel sok olyan különleges madár, amit máshol nem is nagyon látni. Így hát érkezésünket követően, egyből kipattantunk az autóból és a kikötő felé vettük az irányt, hiszen már messziről láttuk, hogy sok száz madár köröz a hajók körül. Természetesen, ahogy kiszálltuk, Samuel máris kiszúrt két Jegesrécét. De nem volt nehéz dolga, mert ennek a fajtának hosszú kunkori tollak vannak a hátsójukon. Ezután pedig a potya falatokra pályázó, halászhajók felett köröző sirályokat vettük közelebbről szemügyre.
Båtsfjord egyébként egy nagyon csendes kis település. Mindösszesen csak kb. 2200 lakosa van. Mozogni inkább csak autóval szoktak és a bolt előtt sem állítják le az autóikat soha. Pedig az időjárással szerencsénk volt, mert sütött a nap végig, amíg ott voltunk, bár az igaz, hogy a szél egyre csak erősödött. A másnapi visszautunkat eléggé meg is nehezítette a sok hóátfúvás, de erről majd később. A tenger vize pedig kristály tiszta a sok hajó ellenére is és belenézve pedig mindig az ugrott be, hogy milyen jó lenne fürdeni egyet ebben a csodás vízben. Aztán persze visszatértem a valóságba és megértettem magammal, hogy a 0 fokos vízben nem lenne egy kellemes élmény megmártózni.
Délután a szállásunk elfoglalása és pihenés után felkerekedtünk újra, hogy megnézzük az arktiszi naplementét és ezt követően reméltük, hogy egy kis északi fényt is láthatunk majd. Kicsit sokat kellett erre várni, mert azt nem kalkuláltuk bele, hogy itt északon a naplementék jóval hosszabbak mint a megszokott 47. szélességi körön. Egyébként itt voltunk az egész túránk során a legmagasabban: 70.63 fokon voltunk.
Természetesen megérte várakozni pár órát. A természet most sem okozott csalódást. Az egyre erősödő északi fény végül egy földöntúli örvénylésbe kezdett a fejünk felett.
Másnap reggel elég korán, 3 órakor szólt Samuel ébresztője. Befizetett ugyanis egy 4 óra hosszú programba, mely során egy madárlesből fotózhatta végig a nevezetes madarakat. Sajnos én kicsit sokalltam az árát a lesnek, de biztos megérte volna, mert Samuel nagyon jó képeket tudott készíteni a récékről.
Egyébként ha már madárturizmus, akkor meg kell említeni, hogy ez a vidék egyik húzó ágazata. Egész évben a Föld minden pontjáról érkeznek ide turisták, akik csak ezek miatt a különleges madarak miatt látogatnak el ide a világ végére. Kissé meglepő módon egyébként egy nagyon komoly és részletes kiadvány segíti az ide látógatókat, hogy mit és merre keressenek. De a papír alapú segítségen kívül még táblákkal is szépen ki van mindenhol jelölve, hogy merre vannak a lesek és a túraútvonalak.
Az alábbi sorozatban Samuel képein keresztül szeretném megmutatni ezeket a csodás madarakat. Sorban a következő szépségek láthatóak: Cifra pehelyréce, Steller-pehelyréce, Pehelyréce és Jegesréce.
Ha tetszettek Samuel képei, látogassatok el az ő oldalára is: http://samuelbloch.weebly.com/
A Kirkenestől délre fekvő tajgás területeket elhagytunk és útnak indultunk Båtsfjord felé, ami önmagában egy 240 kilométeres út, de úgy gondoltam, hogy egy külön bejegyzést szentelek neki, mert a táj, amin keresztülhaladtunk, nagyon különleges és szép.
Reggel csodálatos napsütéses, bár egy kissé hűvös időre ébredtünk. Az éjszaka lehullt fél méter hó érintetlensége kellemes borítást adott a környéknek. Természetesen első dolgunk volt, hogy a fél méteres hó alól kiássuk a kis autónkat, majd útnak induljunk a jeges-havas úton a Varanger fjord vége felé.
Mondanom sem kell, hogy az utakról a hó már el volt takarítva, ami itt azt jelenti, hogy eltolták, de az út jeges marad. Általában a legtöbb mellékút és még a főutak is jegesek, de a szöges gumik segítségével ezeken is lehet haladni. Mi mondjuk elég lassan haladtunk, mert folyamatosan meg-meg álltunk és ismerkedtünk a vidékkel. Egyik helyen csaptunk egy kis túrát és megmásztunk egy sziklát a majdhogynem orkán erejű szélben.
Az út érdekessége, hogy a Båtsfjord előtt egy több mint 300 méter magas hágón kell áthaladni, mely egy végtelen hóval borított fennsík, sok tóval és nagyon kevés élettel. Ez az útszakasz mindkét végén sorompóval van lezárva és táblával jelzik, hogy mely időpontokban indulnak hókotró autók. Erre, mint kiderült visszafelé, szükség is volt, mert hatalmas hóátfúvások voltam. Minden esetre ezen részen elvétve láttunk építményeket, többnyire adótornyokat és hasonló építményeket lehetett észrevenni a dombok tetején.
A hágón átverekedve pedig már megérkeztünk a 2000 fős kis halászfaluba, Båtsfjordba, melyről a következő bejegyzésben számolok be részletesen.
A nehézkes landolás után szerencsére gyorsan megérkeztek a csomagjaink is és az autót is hamar megkaptuk, így hamar belevághattunk első küldetésünkbe, hogy a Paatsjoki folyó völgyében húzódó természetvédelmi területen lévő különleges madárfajokat lencsevégre kapjuk. Itt telel többek között a Lappföldi cinege, a Sarki hófajd és a Nagy pirók.
Indulást követően elég hamar elkezdett szakadni a hó, bár itt még nem gondoltuk, hogy ebből bármi komoly dolog lesz, hiszen mégiscsak a világ egyik leghidegebb részén vagyunk. Szépen tudtunk is haladni dél felé a szöges gumikkal felszerelt kis hybrid Yarisunkkal. Útközben, ahol az útviszonyok lehetővé tették, körülnéztünk a környező falukban, így Strandon és Svanvikban is. Svanvik egy nagyobbacska településnek mondható, található itt óvoda, iskola, könyvtár és egy kisebb templom is, na és persze a Pasvik természetvédelmi terület kutató és látogatóközpontja is. Útközben alig találkoztunk emberrel, így azt gondoltuk, hogy a központ is üresen kong majd, de természetesen nem így volt, a recepción kedvesen fogadtak, térképekkel kínáltak és bemutatták a területet. Mégiscsak Nyugaton vagyunk, még ha Isztambullal egy hosszúságon.
Érdekességként említendő, hogy az út mellett több helyen kihelyeztek hatalmas tájékoztató táblákat arról, hogy hogyan kell viselkedni a határvidéken. A térképen is látszik, hogy ez a terület Oroszország és Norvégia határán húzódik. Az ismertetőben többek között leírják, hogy milyen jelölések mutatják a határvonalat és például, hogy nem szabad provokatívan fotózni az Orosz határőr katonákat. Mint kiderült, a norvégokat ez egyáltalán nem zavarja, mert Samuel telibefotózta őket a 400mm-es objektívével és amikor közelebb értek hozzánk a motoros szánunkkal, kedvesen beszélgetésbe elegyedtek, majd mentek tovább járőrszolgálatukra.
Melkefossba megérkezve nem volt nehéz megtalálni a szállásunkat, mivel a település körülbelül 3 házból állt. A szálláshelyünk, a BIRK Husky, ahogy a neve is mutatja, egy kutyákra szakosodott szolgáltató központ. A kennelben több mint 30 kutya várja izgatottan minden nap, hogy végre elindulhassanak egy kis szánhúzásra. Másnap reggel, amikor a szánokat készítették elő, hatalmas csaholás közepette várta minden eb, hogy végre elkészüljön a menet. Talán túlságosan is izgultak, mert az egyik kutyafogat el is szabadult és szán nélkül robogtak el az erdő mélye felé. Egyébként a BIRK épp erre szakosodott, szánnal viszik az ide érkező turistákat a környező erdőkben fekvő eldugott kunyhókhoz, ahol a szinte érintetlen területtel találkozhatnak az ide látogatók.
Mi a szánozást kihagytuk, de nem maradtunk ki a lényegből. A szállás területén három madáretető és egy kis megfigyelőkunyhó is állt, így testközelből tudtuk fotózni őket. Természetesen nem csak a madarak járnak rá ezekre a finom falatokra, hanem időnként a környék mókusai is, de láthatóan jól elvannak a madarakkal. Samuel persze reggel 4-kor, a madarakkal együtt kelt, én csak kicsit később követtem. Igazából ki se nagyon kellett menjünk a 12nm-es kunyhónkból, mert már reggel az ablakunk előtt repkedtek a madarak és még egy mókus is elszaladt, de azért mégis kimásztunk, és a nap első felét madár és mókusfotózással töltöttük. Itt láttunk Nagy pirókot, Lappföldi cinegét, Kék cinegét, Kormosfejű cinegét, Zöldikét és persze sok-sok Verebet is.
Délutánra a hóesés felerősödött és már néhol 15cm-es hó is összegyűlt, de azért még úgy gondoltuk, kicsit elindulunk dél felé, további madarakat keresni, de az erős havazás miatt pár kilométer után inkább visszafordultunk. A tájból nem sokat láttunk, hol erdős részek, hol befagyott tavak mellett haladtunk el és a hó is egyre erősödött, így az útviszonyoknak megfelelően, szép lassan felmentünk Hessengbe, ahol az éjszakát töltöttük. Mint utóbb kiderült, nagyon ritka, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora hó essen ezen a területen, így hát megismertük a táj viszontagságos időjárását is.
A pasviki természetvédelmi területen tehát megismerhettük a tajga különleges világát és az itt lakó nagyon sok és aranyos kis erdei madarat. Sikerült képeket készítenem többek között egy Zsezséről, több Zöldikékről és egy Kormosfejű cinegéről is. Ezek a galériában láthatóak. Ezen kívül külön élmény volt, hogy láthattuk dolgozni a szánhúzó kutyákat is, akik szinte az egyetlen közlekedési módhoz, a szánnal való közlekedéshez biztosítják az erőforrást a környék eldugott részein.
A régió elhagyását követően a zord sarkköri partok felé vettük az irány, melyhez a tundrán keresztül vezetett utunk, de erről a következő részben számolok be részletesen. Figyeljétek a blogomat!
Hogy is indult ez az egész? Samuel barátom elkezdett gondolkodni egy Norvég utazásban. Róla annyit érdemes tudni, hogy Helsinkiben lakik és hatalmas madármegfigyelő. Amikor az Erasmus félévemet töltöttem kint Helsinkiben, sokat jártunk együtt fényképezni, amikor is ő mindig a madarakkal volt elfoglalva, gyerekkora óta ez a hobbija, most pedig már egész komoly szinten fényképezi őket. Hát hogy, hogy nem, most is épp a madarak álltak a tervezett utazás középpontjában.
Kalandozásaink tehát Európa egyik legkietlenebb és legzordabb vidékére, Norvégia északikeleti csücskébe, Finnmark megyébe vittek minket. Ezen a tájon néhol az évi átlaghőmérséklet a 10 Celsius fokot sem haladja meg, nem ritkák a hóviharok és az orkán erejű szél sem.
A tényeket tudva határoztuk el, hogy elindulunk és felkutatjuk ezeket a távoli vidékeket, valamint nem mellesleg a terület állatvilágát, azon belül is elsősorban a madarakat.
A terület megközelítése majdhogynem egyszerű. A Norwegian légitársaság indít közvetlen járatot Oslóból Kirkenesbe. Egyetlen probléma, hogy a budapesti járattal nincs összhangban, így egy nappal korábban kellett Oslóba érkeznem, ahol szerencsére egy ismerősnél tudtam aludni. Samuellel csak reggel, a Kirkenesbe menő gép előtti kapunál találkozunk, mert neki volt reggeli járata Helsinkiből.
Március 17-én délben érkeztünk meg tehát Kirkenesbe, a környék “legnagyobb” városába. A landolás a szeles, havas időben nem ment egyszerűen. Első körben meg is szakítottuk a leszállást és elmentünk egy iskolakörre, hogy aztán másodszorra, csúszkálva ugyan, de földet tudjunk érni. (Kirkenes lakossága ~3500fő) Gyors autókölcsönzési papírmunka és kulcsátvétel után már indulhattunk is felfedezni a környéket.
Útvonalunk: Kirkenes - Melkefoss - Båtsfjord - vissza Vadsø- Vardø - vissza Vestre Jakobselv - Kirkenes. Az út során több mint 1000km-t tettünk meg, hiszen hatalmas távolságok vannak a jeges tundrán az egyes városok között.
Expedíciónk sikeres volt, annak ellenére, hogy kifogtuk az év hóviharát és utána pedig egy szélvihart. Az egy hét alatt minden olyan madárfajt sikerült megfigyelnünk, amiért Samuel kitalálta ezt az utazást, és amiért bárkinek érdemes erre a tájra ellátogatnia, hiszen nagyon különleges ezen a tájon ilyen élőlényekkel találkozni. Többek között láttunk és fotóztunk Lappföldi cinegét, Sarki fajdot, Zsezsét, Cifra pehelyrécét, Lummát és Lundát is. A madarakon kívül pedig rengeteg más állatot láttunk mint, hófehér nyulakat, rénszarvasokat vagy szánhúzó kutyákat. Emellett pedig természetesen a zord táj szépsége is lenyűgöző volt, illetve az, ahogy az emberek erre a hidegre berendezkedtek és ahogy élnek itt.
A következő időszakban megpróbálom részletesen is bemutatni az egyes régiókat, a megfigyelt madarakat és tájakat. Figyeljétek a bejegyzéseket!
/térképek forrása: Wikipedia, flightradar24.com, biotope.no, travel-finnmark.no/
Szombaton a szuper tavaszi időt kihasználva a Dunakanyar egyik rejtett kis településén jártunk. Zebegény elsőre egy semmilyen kis falunak tűnik, de közelebbről megismerve, tele van rejtett szépségekkel. Többek között láttuk a Makovecz Imre által tervezett templomot, voltunk fent a Trianoni emlékműnél és a kilátónál, ahonnan csodás kilátás nyílik a kanyargó folyóra, valamint van egy kis forrás a falu közepén, egy cukrászda és persze a parton is jókat lehet sétálni.
Linda mostanában nagyon otthon van a sminkelés világában, ezért gondoltuk, hogy készítünk egy olyan sorozatot, ahol a sminknek is szerepet szánunk.
Ebben az esetben egy angyali szerep hárult rá, de ki tudja, lehet, hogy legközelebb az ördög lesz..
