Dánia - Második nap - Svédország - Malmö

Képek: Marci

Szöveg: Linda

Az első napon már gondosan előkészítettük a következőt,
hiszen a nulladik utunk a mindenhol megnézendő vasútállomásra vezetett. Itt én
spéciel elfogyasztottam a szabványárú és szabványminőségű McDonald’s-os
kávémat, Marci pedig kiélhette vonatok iránti szenvedélyes érdeklődését a
frekventált peronok mellett tovaszaladó szerelvények vizsgálatával. A
pályaudvaron nem hagytuk ki, hogy kidobjuk az ablakon Samuel 2 koronáját
(kemény kb. 85 ft) egy amúgy állati részletezett, csúcsszuper kis pályaudvar
makett minivonatának miniútjáért. Miniút helyett pórul jártunk, mert az
automata az érmét ugyan elnyelte, de a várt makettkörre hiába vártunk. Voltak
viszont más, igencsak flottul működő masinák is az állomáson: mégpedig a
jegyautomaták. A közlekedési lehetőségek skálája igen széles: 24 órás jegy,
zónajegy, egyszeri jegy és társaik vártak érinthető gombokként egymás alatt
sorakozva arra, hogy rájuk essen a választás. Már ezen az első napon
módszeresen utánajártunk, pontosan milyen jegy, mennyiért váltható, ha
Svédország, pontosabban Malmö felé vesszük az irányt.

A kirándulás kezdetekor a fentieknek hála már gyakorlott
kézzel választottunk jegyet és zarándokoltunk a megfelelő vágányra ahhoz a
vonathoz, mely a repülőtérre vitt bennünket. Itt átszállást követően már abban
a vasúti kocsiban találtuk magunkat, ami egyenesen Svédországig repített néhány
nem túl hosszúra nyújtott megálló után. A határnál lenhajú rendőrlány járta
végig a vonatot az útlevelek ellenőrzése céljából. Közben nekünk is módunk
nyílt arra, hogy egymás tacskókorban készült igazolványképein élcelődve
elnevetgéljük a várakozási időt.

Malmöbe érve szerencsére verőfényes, sőt, tűző napsütés várt
bennünket. Balszerencsénkre a mindig rendkívül jól felkészült Samuel unszolása
ellenére sem fogadtuk el a napkrémet mondván, ugyan, 18 fokban mit foghatnak
rajtunk ezek a gyenge északi napsugarak… Most, hámló képpel határozottan
állíthatjuk, igen vastagon írt homlokunkra a svéd napocska tolla. :)

Az állomás épületéből kilépve szembetűnő különbség a dán és
a svéd utca képében a járdák jelentőségét messze meghaladó bicikliutak- és a
különböző textúrájú felületeket borító graffitik hiánya volt. Az állomástól
rögtön az új negyed felé vettük az irányt, ahol újépítésű, és egyenként is (hát
még negyedként) szemkápráztatóan különleges társasházi épületek (a panelekre
asszociálni szigorúan tilos!) sora várt. Közöttük fajátékok itt-ott magányos,
néhol nyüzsgő szigetei, és végestelen-végig szupermodern és tiszta parkok
töltik ki a teret. Természetesen a szemlátomást épp hogy megépült fa-játszótéri
hintázás nem maradhatott el, majd a tisztánlátás végett az amúgy igen sűrűn
letett közWC-k soron következő darabját is ellenőriztem: papír, szappan,
tisztaság, villany, mindez úgy, hogy tőle 10 méterre kb. 35 gyerek és az őket
kísérő szülők zsivalya tanúskodott a terület látogatottságáról. Az N-edik
parkon, a 25. Marcitól kikönyörgött teraszfotón túl a Turning Torsoval találtuk
magunkat szemben. Az épület jó eséllyel az általam látott legeslegelső
felhőkarcoló, melyet a spanyol építész, Santiago Calatrava saját szobráról
mintázott. A torsoról készült képeket Instagramon is elismerő szavakkal
illették az épületfotózás ismeretlen szerelmesei. :)

Addigi ámuldozó csodálatomat csak betetőzte az a látvány,
ami a hiperstílusos skandináv társasházak védelméből kilépve a tengerparton markolt
belénk. Az imádott épületek, a különleges móló, a hullámzó tenger -rajta hajók
sora- és az Øresund híd (a Dániát Svédországgal összekötő híd) ölelésében
költöttük el műgonddal csomagolt szendvicseinket – lassan és desszerttel (kaneli
poula) lezárva, francia módra, ahogy Samuel tanította. Ejtőzés helyett a nem
túl messzi Technikai Múzeum felé bontottunk vitorlát. Ez már szinte hagyomány,
minden városban, ahol mostanában jártunk, tiszteletünket tettük a
technológiai/műszaki/közlekedési múzeumban. Legnagyobb meglepetésemre ráadásul
nem is csak Marci örömére. Ezek a kisgyerekek által sűrűn látogatott
ismeretterjesztő gócpontok dugig vannak interaktív, a szemlélőt felrázó
elemekkel, amibe felnőtt-gyerkőc egyaránt nagy élvezettel veti bele magát. Túl
azon, hogy ebben a múzeumban konkrétan egy igazi tengeralattjáróban tettünk
kirándulást (vérfagyasztó volt egyébként, klausztrofóbiások előnyben!), az
emeleti, világűrkutatással foglalkozó részben egy sötétszobában
világűrszimulátorban teszteltem a félelemreceptoraimat (nem tudom, miért nem
félnek egyesek az űrtől, de azok az egyesek meg azt nem értik, én miért félek).
Videójátékos kézi bigyóval vezérelt szimulátorral bejárhattuk a Tejutat és
zoomolhattunk ki-be a dermesztő sötétségből. Én ezt a munkát a fiúkra hagyva a
sarokban ülve meresztettem a szemem és gondolkodtam azon, hogy ebben a
viszonylatban, amibe most bepillantást nyertünk, milyen kicsiny is minden egyes
emberi probléma…

A múzeumot keresztbe-kasul bejártuk, majd hullafáradtan indultunk
el hazafelé földön-vízen, hídon-alagúton át. És miután teret-időt átszeltünk
ezen a napon, a Samuel zsebkendőnyi, zsúfolt szobájába lépve úgy éreztük, nem
is lelhetnénk nagyobb nyugalomra aznap este.